Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Dömös - A végzet hajója V.

2010.01.25. 18:00

V. A soknevű hajó

Mielőtt bemutatnánk a tragikus sorsú "Dömöst", engedtessék meg a krónikásnak e kis kitérő. A Dunán 1968-ben szűnt meg a Budapest-Mohács menetrendszerű személyhajó-forgalom, s bizony egyre kevesebben emlékeznek arra, milyen is volt valójában egy utazás gőzhajóval a hatalmas folyón. Bár az idegenforgalom jóvoltából néhány évvel ezelőtt újjáéledt a sokáig Csipkerózsika-álmát alvó meszesi hajókikötő és évente több mint száz alkalommal kötnek ki szebbnél szebb luxushajók, ez már nem ugyanaz, mint régen. Több okból sem: a hajócsodák egyike sem magvar tulajdon, német, ukrán, román, osztrák, holland és francia társaságok üzemeltetik az úszó szállodákat, magyart még elvétve is alig találni a fedélzeten. Mi legfeljebb a partról szemlélhetjük irigykedve a luxust és a pompát, sokunknak kétéves bére sem lenne elég egy Fekete Erdő - Fekete Tenger utazáshoz. Más dunai országok, mint például Ausztria és Németország, de még Románia és Ukrajna is felismerte, hogy a hajóutazás élményét nem pótolhatják a suhanó autócsodák, luxusbuszok repülőgépek. Különösen a Lajtától nyugatra van nagy nimbusza a hajónak, elég csak egy pillantást vetni Passau, Regensburg és a többi kikötő pezsgő életére. Egy távolabbi példa talán meg inkább rávilágít arra, milyen átgondolatlan volt egy tollvonással aláírni a dunai gőzösök halálos ítéletét. Az Egyesült Államokban az Ol’Man Riveren, vagyis a Mississippin még ma is közlekedik néhány múlt századbéli farlapátkerekes gőzös, mint például a Southern Comfort, amely olyan híres, hogy még jóféle bourbon whiskey-t is elneveztek róla.

Ritka bánataim egyike, hogy soha többé nem utazhatok a Szent Istvánon, a Petőfin, a Táncsicson, a Felszabaduláson. Gyerekkoromban többször megtettem az Ordas-Dunavese “viszonylatot” ezeken a csodálatos, emberszabású hajókon. Emlékszem feszült remegésükre, amikor a hatalmas lapátok beleharaptak a folyam haragoszöld vizébe, emlékszem édesanyám kezének szigorú szorítására, amikor a hajótest mélyében dohogó hatalmas gépeket néztem megbabonázva. Emlékszem a gépház illatára a hatalmas himbákra, amelyek kitartóan forgatták a csillogó főtengelyt. Szülőfalumban, Ordason gyakorta találkozott egymással a Budapestről induló “fő’ső” hajó, a Mohácsról érkező “a’so”-val. A hajóállomás vasárnaponként a falu társadalmi életének színtere volt, talán az egyetlen esemény, amely miatt érdemes volt kiszállni a munka mókuskerekéből. Már a berakodás is élmény volt, izmos fiatalemberek szinte állandó futólépésben vitték vállukon a zsákokat, az újkrumplival töltött kosarakat, spenótos kosarakat, féldisznókat a hajladozó pallókon. Aztán az állomás üvegkalitkájában megjelent a főnök fehér sapkában, szalutált, a hajó pedig elkürtölte a búcsú jelét. Nehézkesen elvált a pontontól s még sokáig néztünk utána, ahogy lassan eltűnik Madocsa és Harta felé.


A "Dömösön" soha nem utaztam, vagy ha igen, nem emlékszem rá. Amikor először kézbe vettem a fényképét, mégis az volt az érzésem, hogy úgy ismerem, mint a tenyeremet. Talán azért, mert építési elvei megegyeznek az általam ismert hajókéval. Talán kisebb volt, mint a többi, épp ezért kecsesebb, de mindent megtalálhatott rajta az utazó, mint nagyobb testvérein. A felső fedélzetet, ahol friss dunai szelek simogatták az arcát és megpihenhetett a mentőpadokon és a gurtnis szétnyitható székeken, a sétafedélzetet, ahol elgondolkodva bámulhattuk a mellettünk hömpölygő vizet, a csinos éttermet, ahol finom ételeket és kesernyés sört mértek, a hidat, ahol néha álmaim hajóskapitánya egy jóságos arcú, fehérszakállú kommandírozott.


Kevesen tudják, de a "Dömösből" kettő is volt, s mindkettő végzete a második világháborúban teljesedett be. A hajók életében az sem ritkaság hogy különféle okok miatt többször is megváltoztatják a nevüket. A "Dömös" (1)-t 1883-ban a DDSG német hajóstársaság óbudai hajógyárában bocsátották vízre “Léda” néven, később pedig a MFTR vásárolta meg és átkeresztelte “Dömös”- re. 1944. ősze a Tiszán találja, ahol a kiskörei hídnál immár kideríthetetlen okból hadicselekmények következtében elsüllyedt.

Történetünk főszereplőjét, a "Dömös" (2)-t 1916-ban a budapesti Ganz-Danubius hajógyárban építették a MFTR részére. A hajókeresztségben legelőször a “József főherczeg” nevet kapta. Legnagyobb hosszúsága 61,80 méter volt szélessége a főbordán 8.00 méter, de a legnagyobb szélessége a hatalmas kerékdobok miatt majdnem a duplája, 15.80 méter volt. Oldalmagassága 2,5 méter volt, de fixpont magassága megközelítette a 7 métert (6,90), gépházában egy 550 lóerős gőzgép dohogott.

1919.-ben, talán éppen a proletárdiktatúra idején megváltoztatják a nevét. Talán az arisztokrácia iránt érzett olthatatlan gyűlölet vezette a vörös keresztapákat, amikor először a semmitmondó “Varjú” nevet adták neki. Később, bizonnyal az urak ellen lázadó parasztvezér ihletésére “Dózsa György”-re keresztelik. 1920-ban viszont már az új hatalomnak nem szalonképes a neve, ezért nagy- sietve visszaadják jól csengő eredeti nevét, a “József főherczeg”-et. Huszonhat éven át hajózik ezen a néven. A háború vége felé, 1944. végén akkor még átvészelve a Gardening által telepített aknákat, Ausztriába menekítik. Két éven keresztül szinte semmit sem tudunk ezen kívül róla, aztán 1946. decemberében ismét hazatér a soknevű hajó és átesik az ötödik névváltoztatáson is. Ezúttal az akkori hatalomnak valószínűleg csak a “Főherczeg” szó szúrhatta a szemét, mert december 15-én megint átfestik a hatalmas dobon lévő nevet, meghagyva “József”-nek. 1947.-ben átveszi a nemrégiben létrehozott magyar-szovjet vállalat, a MESZHART (figyelem: ez azért nem a mai értelemben vett vegyesvállalat, hanem egy olyan cég, amely a háborúban győztes fél elvárásai szerint működik. Ilyen társaságnak számított a Malév elődje, a Maszovlet is. Csoda, hogy a MÁV-ot nem akarta senki átkeresztelni...). Új tulajdonos, s persze megint új név: "Dömös". Ma már nem tudja senki, miért pont ennek az akkor még álmos Duna-menti településnek a nevét kapta, ezen az alapon lehetett volna Kalocsa, Ordas, Madocsa, Harta. "Dömös" néven merül hullámsírba 1951. június 22-én Fajsznál, de ezzel még nincs vége a nevek sorozatának. Kiemelés után állóhajóvá építik át, s Dunaföldvár állomáson a költőien csengő “Állóhajó I.” nevet kapja. Sorsa lassan elhalványul csak annyit tudunk róla, hogy még egyszer megváltoztatják a nevet, amely immár nem több, mint egy háromjegyű szám ez virít a rozsdától lassan felhólyagosodó festéken, amely alatt, ha nagyon akarták, észrevehették a régi nevek maradványait.

Háromszáztizennégy. Akár egy hamvasztásra váró halotté.

 

(Folytatása következik!)

 

(a szerző szíves engedélyével)


 


A bejegyzés trackback címe:

http://kalocsa.blog.hu/api/trackback/id/tr531674030

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.